The life and career of painter Albert László (English bio)

Ninety years ago, on December 3rd 1926 in Petrila-Romania Albert László was born. In hope of better subsistence his family moved from the miner living of the Jiul valley-Romania to Târgu Mureș–Transylvania in 1940.

Here the youngster feeling the attraction of drawing and colours soon enrolled to the Free Painting School of the Town led by Aurel Cuipe and later Bordi András. He attended the courses for years with interruptions as living conditions forced him to learn a wage-earning craft. He becomes a leatherworking artisan, he insists on doing this job even when public awareness already considers him a mature, acclaimed artist, creator of one of the most peculiar pictorial worlds.

At the encouragement of his master and painter colleagues, Nagy Pál, Macskássy József, Nemes Irén he takes an entrance exam at the then established college of fine arts in Cluj Napoca-Transylvania in 1948 and he is admitted. He is taught by excellent teachers, Kádár Tibor, Ciupe Aurel and Miklóssy Gábor. He graduates in 1955 and takes a job in the leather craft department of Unitatea Small-scale Cooperative in Târgu Mureș-Transylvania. After the hours of ‘productive activity’ he devotes his time to creation.

The self-excruciating process of finding his individual voice, his own way is reflected in his paintings entered to county and national group exhibitions. However, for a relatively long period of time, these do not indicate the emergence by which he later instantly earns the appreciation of professionals and public.

He is fifty years old when he organises his first individual exhibition in Târgu Mureș-Transylvania in 1976. It is a great surprise, it is met with a warm response. As Banner Zoltán writes in the monograph dedicated to the artist in 2006:

“Albert László found his own top view, then gesture-like abstract expressionist style of painting and approach.”

Starting from here the oeuvre enriches, changed also in its texture, constantly renewed, more stippled in viewpoint, more impressive in colouring, more refined  in means, but the artistic career cambers undiminished. He never misses a common exhibition, he undertakes individual ones mostly once a decade.

His first exhibition in Târgu Mureș-Transylvania is followed by others in Odorheiu Secuiesc-Transylvania (1979), Miercurea Ciuc-Transylvania and Târgu Secuiesc-Transylvania (1980), then accepts the individual challenges in his town (1986, 1997, 2001, 2006). In 2004 he had an exhibition in Bologna-Italy.

Everywhere the visitors could perceive and appreciate what the art historian’s monograph expressed as follows:

“Albert, obeying the commands of modern (scientific and artistic) vision finds those elusive beauties and laws of the always moving reality, which are described by Kepes György and tears a painting-size from the indefinite pattern of cells, electrons, photons, neutrons, quantum, atoms, ions, molecules, chromosomes in such a way that they picture infinity.”

Or as the artist confessed about his paintings:

“They may express something I didn’t even see, could never see, but which exist in macrocosm or microcosm. With my paintings I want to wake up people to the unity and harmony of nature and universe, to the fact that life is very inscrutable and wonderful… I do not want to solve the mysteries; I just want to delight people.”

A part of these works can be found not only in several homes, but in public collections in Romania and Hungary as well (Târgu Mureș-Transylvania, Lazărea-Transylvania, Budapest, Hajdúböszörmény-Hungary, Marcali-Hungary).

The painter, former member of the Romanian Association of Artists and Association of Hungarian Fine Art and Applied Arts passed away on 7th September 2006.

Festőművész életpályája (Hungarian bio)

Kilencven éve, 1926. december 3-án Petrilán született Albert László. Családja a Zsil-völgyi bányászlétből a jobb megélhetés reményében 1940-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol a rajz és a színek vonzását érző ifjú rövidesen beiratkozott az Aurel Ciupe, majd Bordi András vezette Városi Szabad Festőiskolába.

Éveken keresztül megszakításokkal látogatja a kurzusokat, az életkörülmények arra késztetik, hogy kenyérkereső mesterséget tanuljon.

Bőrdíszműves lesz, ragaszkodik ehhez a munkához akkor is, amikor már érett, elismert művészként, az egyik legsajátosabb festői világ létrehozójaként tartja számon a köztudat. Mestere és festőiskolai kollégái, Nagy Pál, Macskássy József, Nemes Irén biztatására 1948-ban felvételizik, és felveszik az akkor alakult kolozsvári képzőművészeti főiskolára. Kiváló tanárok, Kádár Tibor, Ciupe Aurel és Miklóssy Gábor oktatják. 1955-ben végez, a vásárhelyi Unitatea Kisipari Szövetkezet bőrdíszműipari részlegén vállal munkát.

A “termelő tevékenység” óráit követően az alkotásnak szenteli idejét. Egyéni hangja, saját útja keresésének öngyötrő folyamatát a megyei és országos csoportos kiállításokra benevezett képei tükrözik. Azok azonban aránylag hosszú ideig nem jelzik a kiugrást, amellyel aztán egyből kivívja a szakma és a nagyközönség elismerését.

Ötvenéves, amikor 1976-ban Marosvásárhelyen megrendezi első egyéni tárlatát. Nagy meglepetést okoz, kedvező a visszhang. Ahogy Banner Zoltán írja a művésznek szentelt 2006-os kismonográfiában,

“Albert László rátalált a maga felülnézeti, majd gesztus jellegű absztrakt expresszionista festési módjára és szemléletére.”

Innen meg-megújulva, szemléletileg árnyaltabban, színeiben még lenyűgözőbben, eszközeiben kifinomultabban, textúrájában is időről időre módosulva gazdagodik az életmű, de a művészi pálya töretlenül ível felfelé.

A közös kiállításokról ezután se marad el, egyéni jelentkezésekre többnyire évtizedenként vállalkozik. Az első marosvásárhelyi tárlatát a székelyudvarhelyi (1979), a csíkszeredai, kézdivásárhelyi (1980) követi, majd ismét saját városában vállalja az egyéni megmérettetést (1986, 1997, 2001, 2006).

2004-ben Bolognában volt kiállítása. Itt is, ott is azt érzékelhették és értékelhették a nézők, amit a művészettörténész monográfusa így öntött szavakba:

“Albert a korszerű (tudományos és művészi) látás parancsának engedelmeskedve az örök mozgásban lévő valóságnak azokra a megfoghatatlan szépségeire és törvényeire talált rá, amelyeket  Kepes György ír le, s a sejtek, elektronok, fotonok, neutronok, kvantumok, atomok, ionok, molekulák, kromoszómák végtelen mintájából úgy szakít ki egy-egy képfelületnyit, hogy azzal a Végtelent érzékeltesse.”

Vagy amint a művész vallotta képeiről,

“lehet, hogy olyasmiről fognak szólni, amiket én nem is láttam, nem láthattam sohasem, de a makro- vagy mikrokozmoszban léteznek… Képeimmel rá akarom döbbenteni az embereket, hogy a természet, a világegyetem milyen egységes és összehangolt, az élet pedig mennyire kifürkészhetetlen, csodálatos valami… Én nem akarom a titkokat megfejteni, csupán gyönyörködtetni bennük.”

E művek egy része nem csak számos otthonban, de romániai, magyarországi közgyűjteményekben is (Marosvásárhely, Gyergyószárhegy, Budapest, Hajdúböszörmény, Marcali) megtalálható.

A festő, a Képzőművészek Romániai Szövetségének és a Magyar Képző- és Iparművészek Társaságának egykori tagja 2006. szeptember 7-án hunyt el.

Simboliche Metamorfosi (Italian art critic)

La pittura di Albert László viene da lontano. La sua lunga e intensa ricerca ancora sconosciuta in Italia dopo iniziali adesioni al realismo figurativo si è definitivamente abbandonata al dinamismo espressivo del colore. Questo forte ‘sentimento del colore’ - che permeava tutto l’arco creativo dell’artista transilvano - si andava sempre più liberando dalla costruzione del segno e da griglie compositive per diventare impulso ed esplosione, libertà e dinamismo.

Rispetto ad un’attualità che sovente rinunciava all’atto del dipingere a favore di altri mezzi, Albert László rimase fedele al proprio temperamento pittorico e ne fece la matrice del suo operare. Ma l’origine della sua pittura nasceva nel profondo, da un’adesione panica ed intima con il mondo naturale che affollava di tracce recondite l’universo dei suoi lavori: rugiade, muffe, sassi, alghe, meduse, fiori e minerali imprimevano sulla tela bagliori cromatici, filamenti sgranati, aggrovigliate striature, modulate campiture in cui si azzerava l’unitarietà dell’immagine.

Albert László non fotografava il mondo, non ne delineava i contorni, non ce ne raccontava la forma. Ciò che gli interessava era infatti mostrarcelo nella sua più intima essenza, attraverso il palpito che ogni contatto gli faceva scaturire. Questa sua visione che penetrava nel profondo della realtà - quasi a volerla sviscerare, come attraverso un’indagine microscopica tesa a portarla in superficie - ne dilatava la forma e i più minuti particolari fino a farne emergere quell’essenza intima e nascosta che l’artista affidava alla vibrazione accattivante e misteriosa dei suoi ricchi e modulati cromatismi.

E allora nulla più importava che si trattasse di perle o di bolle, di fondali marini o montagne di sale, rocce o foglie - come ci narrano i titoli delle sue opere, svelandoci il punto di partenza della sua indagine - perché le ‘architetture’ di Albert László altro non sono, in realtà, che ‘architetture’ del cuore.

L’identificazione dell’artista con il mondo naturale era infatti panica e spirituale, non scientifica e mentale. La scoperta dell’inorganico ma anche dell’organico – perché analogo era l’approccio che Albert aveva con gli esseri umani di cui rivelava le più remote fibre, gli innesti delle arterie e il pulsare segreto della vita – faceva sì che egli giungesse a delineare delle ‘geografie’ dell’anima, luoghi di senso profondo da cui gli “smottamenti” sociali e politici della contemporaneità fossero totalmente banditi, forse per sempre dimenticati.

Allora anche il pathos che ne scaturiva si stemperava in un luogo – l’opera – che diveniva spazio esistenziale, esperienza introspettiva e psicologica, indagine non oggettiva ma soggettiva della realtà, anche se la sensazione da cui nasceva ci fa istantaneamente pensare all’agire di uno scienziato con l’occhio fisso alla lente indagatrice di un microscopio. Ciò che veniva in tal modo scoperto e portato alla luce dall’artista viveva in una dimensione temporale che ha abbandonato nevrasteniche frenesie per lasciarsi andare a ritmi dolcemente lenti, a frequenze ancora una volta rapportabili non alla tecnologia imperante ma alla dimensione propria dell’uomo e della natura.

Una tale riflessione artistica che si nutriva non di famelici consumi ma di dilatate meditazioni, che traeva linfa da una visione del mondo in cui la realtà appariva tutt’altro che snaturata, imbrigliata, corrotta - e gli uomini con lei e, forse, più ancora di lei – poneva l’accento su elementi di qualità e armonia che trovavano riscontro proprio in quella felice materia cromatica costitutiva dell’opera, talvolta ispessita quasi a voler sottolineare la fisicità, l’esserci delle cose, ma più spesso privata di ogni eccessiva grevità, affinché potesse essere libera di pulsare e dilatarsi sulla superficie pittorica.

Albert László era in sintonia con l’immaginario microscopico che permea tanti momenti espressivi contemporanei, dalla pittura all’architettura. Ciò di cui si serviva, però, era una sorta di ‘microscopio del cuore’ che guardava incantato la bellezza del mondo e ci ricorda tuttora che siamo parte di un flusso di vita in cui tutto scorre e tutto, lentamente, si ricrea.

Monica Miretti,
Critico d’arte

Nota biografica

Albert László è nato a Petrila in Transilvania nel 1926. Dopo aver frequentato la Libera scuola di pittura (1942-1948) si è diplomato presso l’Accademia transilvana di Belle Arti “Ion Andreescu” nel 1955, iniziando una intensa attività espositiva e di ricerca: ricordiamo la partecipazione ai laboratori di ricerca diffusi nel suo paese e i soggiorni-studio effettuati in Cecoslovacchia (1958), in Bulgaria (1969) e in Unione Sovietica (1979).

È stato membro del gruppo Artisti Ungheresi (Transilvania) e dell’associazione Artisti Plastici (Romania).

Sue opere sono presenti in musei e collezioni private ungheresi. Muore nel 2006 a Tirgu Mures (Transilvania).

Mostre personali

• 1975 Targu Mures

• 1979 Odorheiu Secuiesc (Szekelyudvarhely) Transilvania

• 1980 Miercurea Ciuc (Csikszereda) Transilvania

• 1986 Targu Mures

• 2001 Targu Mures

• 2004 Bologna Baraccano

Mostre collettive

Dal 1955 ha partecipato alle collettive tenute annualmente dall’associazione Artistilor Plastici di Transilvania, nella capitale e in numerose città del paese.

È stato inoltre presente alle seguenti manifestazioni:

• 1990 Rassegna degli Artisti ungheresi della Romania (Budapest)

• 1994 “100xSzepmuveszet” Artisti Plastici Ungheresi della Transilvania (Targu Mures)

• 1995 Artisti contemporanei ungheresi della Transilvania alla galleria Varmegye (Budapest)

• 1996 Rassegna degli Artisti ungheresi della Transilvania (Budapest)

• 1996-2000 Mostre collettive a Kovaszna (Transilvania)

• 2000 Collettiva degli allievi di Miklossy Gabor alla galleria Vigano (Budapest)

Ég és föld közötti tengelyen (Hungarian art critic)

1976 novemberében katonaként levelet kaptam édesapámtól Nagy Pál festőművésztől, amelyben arról számolt be, hogy:

“Vasárnap megnyílt Albert Laci kiállítása 50 év, 50 kép. Számomra, aki minden egyes darabját láttam már a műteremben igen nagy meglepetést jelentett. …Örömünnep volt. És naponta bejárok megnyugodni, de nem csak megnyugodni, hanem kételkedni. kételkedni, de nem az ő képeinek értékében, hanem a magam tehetségében. Ez az egyszerű és őszinte ember minden mesterkélt spekuláció nélkül, elméleti tudálékosság nélkül eljutott oda, hogy megtalálta a saját hangját. az ő hangja egyszerű és őszinte. Szép, izgalmas, modern és igényes… Szeretnék írni egy cikket…”

A cikk néhány nap múlva meg is jelent az akkor rangosnak számító bukaresti magyar hetilapban, az  A hét-ben, Ötven meglepetés címmel. A következő mondatokat negyven év után is érdemesnek érzem felidézni belőle:

“A festő a természeti képeket más látószögből közelíti meg, mint a megszokott látványfestészet. Nem elvonatkoztat, hanem csak újrafogalmazza a látványt, és ami mögötte és benne rejlik. Nézőpontja is váltakozó. Egyszer a természet iránti alázattal lehajol hozzá és közvetlenül közelről veszi szemügyre, máskor pedig a távoli jelenségek lehunyorított összképét rögzíti. Az embereket is a maga módján figyeli meg, nem arcképszerű közelségükben, hanem fentről, hogy átfogóbban szemlélhesse őket. (…) Felülről, ahonnan minden ember csupán apró pontnak látszik, de mégis azzal a különös bizonyossággal, hogy mindőjüket külön-külön is ismerjük. Felfedezzük a tömegben az egyént, az ismerőst, az egyetemesben az egyedit. Mert a festő megtanulta megszeretni a témáit. A virágos rét apró virágait nem szedi le, nem helyezi vázába virágcsendéletként, hanem mindenestől behozza a kiállítóterembe. A kavicsokat sem emeli ki a vízből, hanem végigsimogatja tekintetével. Számunkra szokatlan módon sikerül érzékeltetnie a szelet, a sebességet, a fényt vagy a záporeső zuhogását.”

Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike - az erdélyi képzőművészek közül -  akiknek munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mint az összkelet-közép-európai kultúra szempontjából, mert radikálisan szakított az addig nálunk többnyire csupán a stilizáló, konstruktív, vagy expresszív, esetleg a szürrealista változatok felé némi megújulást mutató perspektivikus látványfestészettel.  Ezt ő a lehető legtermészetesebben tette – anélkül, hogy a szolgai követés vagy megfelelni akarás szándékával különösebben figyelt volna azokra a kortárs törekvésekre (absztrakció, tassizmus, pop-art, fotórealizmus stb.) – megjegyzem, hogy erre különösebb lehetősége sem volt -, amelyek nyugaton a hetvenes évekre már-már kanonizálódtak, de már néhány kelet-európai országban is markánsan jelen voltak.

Ahogyan én, egy későbbi, ugyancsak a A hét-ben megjelent korai cikkemben, 1982-ben fogalmaztam: …a véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat kent. Ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára. (…) Albert László a festék természetes mozgását kutatja és segíti, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezik. Ecseteit felcseréli festékszóró fúvókával, fésűvel, tortadíszítő fecskendővel, vagy bármilyen alkalmi eszközzel. Ily módon gazdagítja vagy könnyíti lehetőségeit. Ecsetvonások helyett a festéket csurgatja, pecsétnyomóval nyomtatja, vagy gyurmával takar egy felületet, ha érintetlenül akarja hagyni a következő festékrétegtől.

 “Képein nem a sémák halmozásából keletkezett „tájkép”- természet, hanem a mikrokozmoszból makrokozmoszba szerveződő, szerkezetileg egységes univerzum jelenik meg. Részelemei a mikroszkopikus sejt- vagy kristályszerkezet látványától az emberi szem számára megszokott kövek, vízcseppek felvillantásán át a csillagok világáig terjednek. (…) A látvány nála mindig vízszintes, ég és föld közötti tengelyen mozog. Talán azért fest asztalon, a vászon fölé hajolva. a mélybe- és magasbalátás élménye sajátos feszültséget kelt a képeket erre az irányra merőlegesen néző befogadóban.”

  Albert László az elsők között volt, - ebben a vonatkozásban talán nemzetközi értelemben is - aki a természetet, mint ökológiai szisztémát jelenítette meg, ennek mikro és makrokozmoszának láthatóvá tehető jelenségeit összevetve, mind a társadalom, mind az anyagi lényegű világegyetem dimenzióival. Ha körül nézünk a kiállításon, mintha a képeknél sokkal később keletkezett Világok arca Baraka film képkockáinak pendantjait látnánk par excellence festői megfogalmazásban. Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére, a maga jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemesen eredeti művészi világára, mellyel kortársai és utódai számára életművén keresztül, a földi életünk szépségének egyetemességét, érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon, a maga remek képi példázataiban újrateremtette.

Vécsi Nagy Zoltán
művészettörténész